És mégis figyelek rád... - XI.

Sziasztok!

Most nem is nagyon fuznek sok mindent a fejezethez, egy kis szemelyes dologgal jonnek inkabb. Mostantol egy rovid idore megint el fogok tunni a szemetek elol, de ne aggodjatok, mert elore beallitottam a frissiteseket, igy automatikusan felkerulnek. Ez csak annyival jar, hogy nem leszek online, a csetben egy darabig nem tudok majd valaszolni, es igy sajnos a kommentjeitekre sem. Sajnos mar ma sem tudtam ezt megtenni, de mindig elolvasom, amiket irtok nekem, es imadom oket! Koszonok nektek mindent.

Ha majd visszatertem az eterbe, akkor szervezek kis jatekokat ujra az oldalon, visszaterek ide teljes valomban. :))))

Meg egy dolog: szeretnem, ha beneznetek Lin blogjara, esetleg, ha elolvastatok, mit talaltok fent, hagynatok magatok utan nehany sort. O egy nagyon kedves, aranyos lany, aki most nyitotta meg a blogjat, es engem kert meg, hogy "vezesselek el" oda titeket. Itt eleritek az OLDALT.

Koszonom a velemenyeket, jo olvasast a fejezethez! Az egyik kedves olvasom, aki hamarabb megkapta a fejezetet a sorsolas vegett, nagyon elegedett volt vele :)

Szep napot es hetveget!

N.

XI.

Zene:

P!NK - Just give me a reason

                         "I let you see the parts of me,

                                          That weren't all that pretty..."

„Tartozol egy vacsival”. Tizenötödszörre is elolvastam a rövid üzenetet. Azt se tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Válaszoljak rá? Vagy ne? Netán töröljem ki?
Josh nem felejtette el, hogy mit ígértem neki. Josh jelentkezett. Hírt adott magáról, nekem, és noha rejtetten, de azt üzente, hogy találkozni szeretne velem. Tétováztam. Nem tudtam eldönteni, hogy én is akarok-e vele találkozni, vagy inkább mégsem. Még mindig féltem, hogy olyan dolgokba fogunk belekeveredni, amibe nem kellene, viszont az az oldalam is felerősödött, ami vágyott rá. Őrült belső monológok és kételyek közt őrlődtem egész nap, míg végül eldöntöttem magamban, hogy válaszolok neki, és újabb két órába telt, mire megbizonyosodtam afelől, hogy igent fogok mondani. Elég sokáig tartott, és elég szörnyű volt őrlődni, de muszáj volt megtárgyalnom magammal a dolgot.
Már a vezérlőben ültünk Xavierrel, és átnézegettük a lehetséges adásterveket, de engem egyáltalán nem kötött le, mindenre rábólintottam, miközben eszeveszettül szorítottam magamhoz a mobilomat. Még a kezem is remegett, amikor bepötyögtem, hogy: „mikor jössz át?” Magamat ismerve, ez akár nézhető perverz kérdésnek is, de nem annak szántam. Tényleg nem! Még.
Leraktam a készüléket az asztalra, és felvettem az egyik mappát, amire az volt írva: SPORT, de nagyon hamar vissza is dobtam, mert pittyent egyet a telefonom. Úgy kaptam fel, mintha maga az FBI feje írt volna egy titkos üzenetet, Xavier vetett is rám egy éles pillantást. Cseppet sem érdekelt.
„Nem akarok tolakodó lenni”. Hah, még hogy tolakodó! Az adrenalinszintem pillanatok alatt szökött az egekbe, pusztán egy-két sms segítségével. Meg kellett őrülni tőle! Csak az járt a fejemben, hogy az én lakásom... az ágyam... és Josh. Na, ez már egy volt a perverz gondolataim mélyéből! Gyorsan válaszoltam neki: „nem vagy az. Mikor?”
Komolyan, kell ezt ragozni? Meghívtam magamhoz. Beengedem a lakásomba, és még azt is felajánlottam neki, hogy ő válasszon időpontot, mert tudtam, hogy ő az elfoglaltabb kettőnk közül. De ő, úgy látszik, cicázni akar még egy kicsit. Biztos szereti, ha simogatják az egóját.
„Minél hamarabb?”   
Na, ugye, erről beszéltem! Ha át akar jönni ma este, akkor írja azt, hogy ma este, és aztán eldől. De ne utaljon homályosan, mert azt nem szeretem. Ennek ellenére mégis belementem a játékba, mert a vágy hajtott előre. Igazság szerint, annyi furcsa dolog történt velem az elmúlt pár napban, hogy meg sem lepődtem magamon. Most csak nem akartam gondolkodni. A pulcsimba rejtettem a mobilom, nehogy valaki véletlenül is meglássa, mit írok, aztán válaszoltam.
„Minél hamarabb.” Cicázni akar? Hát tőlem cicázhatunk! De olyasmi történt, amit nem vártam: nem írt több üzenetet, hanem felhívott. Pár pillanatig csak bámultam a képernyőt, rajta a felvillanó négybetűs névvel, aztán már vágtattam is kifelé a vezérlőből, hogy felvehessem. Kicsörgött vagy ötször, mire biztonságos helyre értem, az tuti, de Josh nem adta fel.
– Hállóóó, Macey? – Meg sem lepődtem, hogy derű áradt a hangjából. Ennek a srácnak volt valaha rosszkedve?
– Hállóó, Josh!   
Felnevetett, hogy hasonlóan válaszoltam. Gyorsan elhadarta, hogy csak néhány perce van, mert éppen ebédszünetet tart, pont jókor írtam neki. Aztán hamar rátértünk a lényegre, a bizonyos fontos kérdésre: hogy mikor is? Szigorúan csak egy vacsoráról beszéltünk, ugyebár.
– Tulajdonképpen mikor lenne jó neked? – bökte ki végül. Egy árnyalatnyival komolyabb lett a hangja.
– Ma vagy holnap – feleltem természetesen. Nem akartam, hogy kihallja a hangomból, hogy mennyire feszült is vagyok valójában. Mellesleg, nem hazudtam, tényleg a péntek (az volt ma), és a szombat volt jó nekem, mert a többi estéken az alvásra kellett koncentrálnom a meló miatt.
– Holnap meg nekem nem jó, este forgatunk.
– ...
– ...
– Oké, akkor hányra menjek? – kérdezte végül. Áh, hála az égnek! Csak sikerült kimondania, amit már elsőnek ki kellett volna. Rápillantottam az órámra, mindjárt tizenegy lesz.
– Nyolc?
– Rendben, nyolc. Akkor később!
A vonal megszakadt, és akkor bennem is elpattant valami. Főznöm kell! Készülnöm kell! És sehol sem tartottam. Először is, sűrű bocsánatkérések közepette elkéredzkedtem húsz perccel korábban, mint szabad lett volna, de gond nélkül elengedtek. Próbáltam fegyelmezni magam, de legszívesebben rohantam volna az ajtóig, erősen vissza kellett fognom magam, hogy senkinek se tűnjön fel semmi. A nyílt utcán viszont már nem kellett színészkednem, egyenesen beugrottam a Fiatba, aztán beszabadultam egy bevásárlóközpontba. Még azt sem sikerült kitalálnom, hogy mit főzzek. Ha emlékezetem nem csal, akkor tradicionális magyar vacsorát ígértem, amihez nem kapni minden boltban hozzávalókat. Megálltam a zöldséges pultnál, és veszettül pörgettem magamban a korábbi évek karácsonyi menüit, hátha rátalálok valami kevésbé bonyolultra. Felhívtam a legmegbízhatóbb forrásomat a földön, a nagyimat, akinél jobb szakácsot nem ismertem. Még Jamie Oliver sem pipálta le, az tuti. Gyorsan felvázoltam neki a helyzetet, hogy vendégem jön, és valami magyart szeretnék főzni, csak ötletem nincs. Nem csalódtam a nagyiban, rögtön öt recepttel állt elő, amiből nekem egy sem jutott eszembe. Mama azt mondta, hogy bármelyik főételt is készítem el, palacsintát csináljak desszertnek, és vegyek hozzá dzsemet, meg kakaóport, mert azt úgy imádni fogja a vendégem. Hát még a tejszínhabot! Na jó, hamar leállítottam magam, és vettem egy kiló marhahúst, fűszereket, friss zöldséget, meg a többi hozzávalót, aztán meg sem álltam hazáig. Rengeteg dolgom volt, és féltem, hogy nem fogok elkészülni időben.
Üvöltettem a rockzenét, éppen Kings of Leon szólt, kinyitottam az erkélyajtót, hogy amíg főzőcskézek, átjárja az igazi levegő a házat, ne csak a klímából érkező. Elpakoltam a szennyest, majd nekiláttam a vacsinak, meghámoztam a zöldségeket és összeaprítottam a husit, közben énekeltem, mint valami félőrült, és később, amikor már rotyogott a ragum (ahogy nagyi mondja, szerintem ez a kedvenc szava), a tűzhelyen, felhívtam Rissát. Azzal kezdtem a beszélgetést, miután felvette, hogy nem fogja kitalálni, mit csinálok. Igazam volt, nem találta ki, de még csak nem is gondolta volna. Gyanúsan kuncogott (igen, a nővérem tényleg kuncogott!), amikor elmeséltem neki, hogy mi a nagy harci helyzet. Mielőtt leraktuk volna, megjegyezte, hogy eléggé rá lehetek kattanva a fiúra, ha még magyar vacsit is főzök neki. Egyébként meg nem azért, mert vágytam rá, hanem mert megígértem. Akkor még teljesen rendben volt köztünk minden.
Amíg vártam, hogy megfőjön a hús, készítettem egy kis zöldségsalátát, aztán nekiláttam a palacsintának. Nekem ne mondja senki, hogy azt könnyű megcsinálni! Először is: elfelejtettem az adagokat, így újra fel kellett hívnom nagyit. Másodszor pedig: a tészta vagy túl folyós lett, vagy túl ragacsos. Már ott tartottam, hogy nem lesz desszertnek palacsinta, amikor sikerült néhány egész elfogadható darabot összehoznom. Megtöltöttem őket dzsemmel és kakaóporral, majd vágtam mellé néhány epret is, és bevágtam a hűtőbe.
Hétre készültem el mindennel, már csak az volt hátra, hogy magamból hozzam ki a legjobbat. Azaz a legnehezebb feladat. Ilyen őrült tempóban régen készülődtem már, az tuti! Még a hajamat sem tudtam rendesen megszárítani, mert ha tovább szórakozom vele, nem marad időm felöltözni. És az elég kellemetlen lett volna. Végül úgy, ahogy volt, félig vizesen feltűztem, elég jól nézett ki. Ezennel elérkeztünk a legutolsó problémához: a ruha. Mi a francot vegyek fel? Itthon vagyok, nem fogok kiöltözni, de melegítőnadrágot mégsem húzhatok... Végül egy fehér, ejtett vállú felső mellett voksoltam, amit kombináltam egy farmer rövidnadrággal, és kész. Kellőképp elegáns, kellőképp laza, még nekem is tetszett az összhatás. Miután letettem a parfümös üvegcsét, kopogtattak az ajtón. Nyolc múlt öt perccel, tökéletes időzítés. Nem tudtam lenyelni a vigyoromat, amivel ajtót nyitottam Joshnak. Aki, szemmel láthatólag, nem szenvedett öltözködési válságban: testhez simuló, sötétkék inget viselt, fekete nadrágot, és baromi jól nézett ki. A kezében pedig... Az egyikben egy üveg bor – tudtam, annyira tudtam, hogy valamit elfelejtettem, még szerencse, hogy vész esetére mindig tartogatok itthon –, a másikban pedig egy szál virág. Hűha, romantika a köbön!
Megdicsért, hogy milyen csinos vagyok, én meg vissza őt, ezen elnevettük magunkat, és egy szégyenlős, kisfiús mosoly kíséretében átnyújtotta a halványrózsaszínű színű virágot. Kála volt, kellemesen illatozó és gyönyörű. Hála a magasságosnak, hogy nem rózsa.
– Remélem, egész nap nem ettél! – ez volt a bevezetőszövegem, miközben átsétáltam a konyhába. Már megterítettem, bár nem vittem túlzásba, semmi gyertya, meg hasonlók.
– Igyekeztem nem enni. Na, és mit főztél, ha kérdezhetem?
– Husit. – Sokkal szenvedélyesebben sikerült kinyögnöm a szót, mint azt szerettem volna. Amint tudatosult bennem, gyorsan hozzátettem: – a nagymamám ragunak hívja, de én nem tudom, minek nevezzem. Ne aggódj, az arzént kihagytam a kedvedért belőle.
– Megtisztelsz – mosolygott. Mióta megjött, folyamatosan mosolygott. Mielőtt leültünk volna enni, körbevezettem a kis lakásban, ahol még nem túl sok férfi járt. Ebbe a zugba nem engedek be akárkit. Azt mondta, hogy tetszik neki a hely, ahol élek, mert olyan kedves. Na, hát én nem ezzel a szóval jellemeztem volna, de legyen. (Csendben megjegyzem, hogy amikor közelebb hajolt, megcsapott az illata, és nagyon-nagyon tetszett.)
Mikor letettem elé a púposra rakott tányért, megdicsérte, hogy mindenesetre jól néz ki. Nevetnem kellett, egyszerűen jól éreztem magam vele.
– Figyelj, Macey – váltott gyorsan témát. – Jól érzem, hogy nem fogod elmesélni, hogy mi történt a rehabilitációs központban?
Számítottam a kérdésre, sőt biztos voltam benne, hogy fel fogja hozni. Mert így logikus. Volt időm kitalálni a választ rá.
– Jól érzed.   
Még kérnem sem kellett tőle, hogy tartsa tiszteletben az akaratomat, egy bólintással lezárta a témát. Biztos, hogy érdekelte, de nem firtatta, ez a létező legjobb hozzáállás.
Felszínes dolgokról csevegtünk, miközben ettünk, és büszkén vettem tudomásul, hogy nem lett rossz, amit alkottam. Sőt, meglehetősen finomra sikerült! Joshnak is tetszett, el is kérte a receptet, de sajnálattal kellett közölnöm, hogy az titkos. A palacsintám különösen a kedvére való volt, és el kellett fordítanom róla a tekintetemet, mert miközben az eperrel játszott (biztos nem szándékosan), éreztem, hogy azonnal felpattanok és letámadom. Szexi volt. Istentelenül. A maga jófiús módján, de istentelenül szexi.
Levettem két borospoharat a szekrényből, és lehuppantam a kanapéra, ő meg óvatosan, bár elég közel hozzám, foglalt helyet. Már a második üveget bontottuk meg, és éreztem, hogy lassan oldani kezd az alkohol.
– Ne nevess ki, de azt hittem, hogy többet nem is fogunk beszélni egymással – kezdett bele bátran. – Amikor felhívtalak, és nem te vetted fel a telefont, hát akkor...
– Ó, várj csak. Hogy mit mondtál?
– Felhívtalak valamelyik nap. Nem tudsz róla?
Elkerekedett a szemem. Ez mégis hogy lehetséges?
– Egyáltalán nem. Mikor volt ez?
– Nem tudom, pár napja. Azt hittem, hogy Xavier megmondta, bár nem csodálkozom, hogy inkább hallgatott.
– Xavier? – Valahogy nem állt össze a kép.
– Bizony – mosolyodott most el fanyarul. – Éppen randiztatok.
– Az nem lehet. Én nem randizom vele.
– Mégis vele beszéltem helyetted. – Komolyan nézett rám. Volt a pillantásában valami érdekes, amit nem tudtam megfejteni.
– Ez csak egyszer fordulhatott elő, amikor együtt ebédeltünk.
– Az volt az – bólintott.
– Te felhívtál... engem? És ő vette fel?
– Igen. Mondott nagyon szép dolgokat.
– Mi? – Ez már kezdett tényleg nagyon nevetségessé válni. Xavier süllyedhet még ennél is mélyebbre? – Miket, Josh?
– Ne firtassuk.
– De igen! Ezt már komolyan nem hiszem el. Az elmúlt másfél hétben tisztára megőrült! Játssza nekem a sértődött herceget, ami mellesleg teljesen jogtalan, aztán gondol egyet, és minden bevezető nélkül megcsókol...
– Ezt nem akartam tudni!
– Én meg nem akartam átélni!
– De ugye – kezdte halkan –, nem ment túl messzire? Úgy értem, nem...
– Sorba vertem volna ki a fogait, ha megpróbálja. Elég volt a csók is.
– Ennyire rossz volt?
– Ne tudd meg! – sóhajtottam. – Fogalma sincs arról, hogy hogyan kell jól csinálni.
Na, ez fogalmam sincs, hogyan csúszhatott ki a számon, még Josh szemöldöke is megemelkedett egy kicsit. Kezdünk veszélyes vizekre evezni, úgy érzem. Aztán megkérdezte, amit akartam, hogy megkérdezzen:
– De neked van, ugye?
Tudtam, hogy le fogja csapni a labdát! Talán ez a jófiús külső egy vadállatot takar. Ide vele! Kezdett a fejembe szállni a bor, de jótékonyan, csak lazább lettem tőle.
– Az egyetemi éveim alatt gyakoroltam eleget.
– Ó, az egyetemről már sokat hallottam. – Lehet, hogy beképzeltem, de mintha kacérabb lett volna a hangja. – Mesélj valami szaftosat!
– Komolyan ilyesmiről akarsz beszélgetni?
– Igen. – Letette a poharát a dohányzóasztalra, és teljes testével felém fordult. Mondtam már, hogy nem szégyelltem a szexről beszélni, ugye? De tenni és csak beszélni róla, két teljesen különböző dolog.
– Például... ott csókolóztam először lánnyal. És most nyugodtan szörnyülködhetsz, de így történt. Nem is egyszer.
– Légy biztos benne, hogy nem fogok szörnyülködni – vigyorodott el szélesen. – Szóval, hogy is volt?
Hát ha valamit, akkor ezt sosem gondoltam volna: a kis szexuális kalandjaimról fogok beszélgetni azzal a pasival, akit egy ideje őrülten kívánok. Mik vannak!
– Oké, de mielőtt elmesélnék pár dolgot, hadd kérdezzem meg: izgat téged ez a téma? Mert én beszéltem már olyan férfival, akit hidegen hagyott.
– Khm... – hajtotta le a fejét. – Én nem tartozom közéjük.
Akár még abszurdnak is lehetne mondani, hogy a szexről beszélgettünk, de egyáltalán nem éreztem cikinek vagy természetellenesnek. Jobb, mintha arról csevegnénk, hogy kit és hányszor hagytak el! Ez csak egy ugyanolyan téma volt, mint a többi. Sok embernél tabu, de Josh, ezek szerint, nem tartozott közéjük, vagy csak most volt ilyen bevállalós, mindegy.
– Egy bulin történt, amikor másodéves voltam. Ott volt az a lány, Rachel is. Gondolom, tudod milyenek ezek a bulik, nem voltunk már színjózanok. Mondjuk, hullarészegek sem, csak kellően jó volt a kedvünk. Aztán, egyszer csak Rachel odajött hozzám és megcsókolt. Minden bevezető nélkül, mert mered vagy nem meredet játszottak. Mindenkinek leesett az álla, húú meg háááztak, aztán Rachel visszament a társaságukhoz. De észrevettem, hogy egész éjjel a közelembe próbált férkőzni, egyszer még táncoltunk is, képzelheted. Jólesett, hogy tánc közben hozzámért, és szerintem én is így lehettem vele. Nem ragozom, felmentünk a szobámba. A szobatársam hazament két hétre, úgyhogy senki és semmi nem zavarhatott meg. – Josh óvatosan beharapta az ajkát, ahogy hallgatott. Ha ez a mozdulat nem volt kívánatos, akkor semmi. – Felmentünk, és először csak néztük egymást, aztán minden felgyorsult, nem nagyon emlékszem a részletekre. Sokáig csak csókolóztunk, és ez most biztos furán hangzik, de annyira más volt! Olyan új. Még soha azelőtt nem éreztem olyat, csak hírből hallottam, hogy más lánnyal. Tényleg más, és most nem arra gondolok, hogy alapvetően minden ember máshogy csókol. Nem tagadom le, jó volt. Aztán valahogy az ágyamba keveredtünk. Gondolom, ezt már nem szeretnéd, ha részletezném.
Bár láttam rajta, hogy élvezi, hogy hallgat engem, és a szeme egyre sötétebb lett a vágytól, mégis leállítottam magam, és nem mentem bele a mocskos kis részletekbe. Már így is éreztem, hogy nehéz nyugton ülni mellette, hát még ha átléptem volna egy újabb határt...
– Ha te élvezted, ami történt, akkor abszolút nincs szégyenkeznivalód miatta. Sőt, szerintem fantasztikus, hogy felvállalod. – Egy hajtincs kiszabadult a kontyomból, és szelíden a fülem mögé tűrte. Beleborzongtam, ahogy az ujjai hozzám értek. – Uhh, khm... Izé, jobb lesz, ha most megyek.
Felugrott mellőlem, és szélsebesen összeszedte a cuccait. Mire észbe kaptam, már szinte a küszöbön toporgott. Gyorsan utána léptem én is, becsuktam magunk mögött az ajtót. A folyosón gyér volt a világítás, fakó, de még így is láttam az arcán azt a sok érzelmet visszatükröződni.
– Elég régóta ez volt a legjobb estém, köszönöm. Egyrészt, fantasztikus szakács vagy, másrészt pedig, igen jó beszélgetőpartner. Remélem, megismételjük ezt még valamikor, és... – mondta és mondta, mint aki húzni akarja az időt, tétovázik és tépelődik, majd amikor a kis búcsúmonológja végére ért, megállt velem szemben, és várakozóan nézett. Talán nekem kellene legördítenem azt a lavinát? Hisz úgy tűnik, mindketten ugyanazt akarjuk! Végül döntöttem, és én szólaltam meg előbb. De nem azt mondtam, hogy viszlát.
– Csak tedd meg, amit akarsz. Csak bátran... kérlek – szinte könyörgően tettem hozzá az utolsó szavakat.
– Azt... nem lehet. Túl sok lenne, és... – akadozva beszélt, mint aki nem biztos abban, hogy végig tudja mondani a mondatot.
– Akkor tedd meg, amit én akarok – olyan halk volt a hangom, hogy alig lehetett hallani. De ő megértette, és annak értelmében közelebb is lépett hozzám. Megcsapott az illata, újra.
A vállamra simította a kezét, majd óvatosan felcsúsztatta a nyakamra, eközben én a falig hátráltam, hogy valami megtámasszon, mert a lábaim mintha bemondták volna az unalmast.
Közelebb jött, és először csak az ajkát érintette az enyémhez, óvatosan, nem követelőzve. Hagytam, hadd csináljon velem azt, amit akar. A dereka köré fontam a karom, ez segített megmaradni a talajon.
Óvatosan vette birtokba a számat, puszilt, harapott és a nyelvét gyengéden végighúzta az alsó ajkamon, amitől halkan fel kellett nyögnöm. Egyre inkább beleéltük és beleadtuk magunkat a helyzetbe, éreztem, hogy elnyílnak az ajkai, amikor újra a számhoz hajol, és a nyelve vérforraló, lassú táncba kezd az enyémmel. Nem tudom, meddig állhattunk így, egyre inkább összegabalyodva, de a kezeim felfedezőútra indultak a mellkasán, a vállán, ő pedig a hajamat markolászta, ahogy csak érte. Kirázott tőle a hideg, és a kontyom is végleg megadta magát. Persze, nem bántam. Össze sem lehetett hasonlítani az élményt azzal, amit Xavier művelt a számban. Az barbár volt, ez pedig... maga a delírium.
Josh még egyszer az ajkaim után kapott, aztán lassan elhúzódott, de nem túl messze, az orrunk még összeért. Csak ekkor vettem észre a szeplőit, meglehetősen sápatagon festettek, de ott pettyeztek az orra körül.
– Remélem, ez volt az – suttogta a számba, majd kibogozta az ujjait a hajamból, és hátrébb lépve megigazította magán az elcsavarodott ingét. Óh. – Sajnálom a hajad. Egy kicsit... meg kell igazítani.
– Ne is törődj vele – legyintettem, majd gyorsan átfésültem én is az ujjaimmal. Láttam, hogy Josh vágyakozva nézi a mozdulatot. Hajfétis?
– Jó éjszakát, Macey! – és eltűnt a szemem elől. Visszaléptem a lakásba, és majdnem összeestem, úgy remegtek a térdeim.
Akkor, abban a pillanatban már tudtam, hogy csapdába estem.