És mégis figyelek rád... - X.

Sziasztok!

Eloszor is kellemes unnepeket kivanok mindenkinek! Nekem kevesbe jol telnek, de remelem, nektek kivaloan. :)

Koszonom az elozo fejezetek kommentjeit, elkezdtem rajuk valaszolni. Ezzel kicsit csuszasban vagyok, bocsanat mindenkitol, de sort keritek ra.

Kisorsoltam a kovetkezo fejezetet is, es akitol kernek egy emailt vagy email cimet, az nem mas, mint A. J. Cryson. Ha nem publikus a cimed, a nilla@citromail.hu cimen megtalalsz.

Koszonom, ha meglatogatjatok az oldalaimat, akar Facebookon, akar Twitteren, jolesik latni, hogy ott is ott vagytok nekem!

Jo olvasast kivanok a fejezethez! :)

N.

X.

Zene:

THREE DAYS GRACE – Wake up

                                                               "Where the hell are you, when I need you?"

Próbáltam minden dühömet és sértettségemet belepréselni a Xavierre vetett pillantásaimba, a hozzá intézett szavaimba, mert akárhányszor megláttam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az ajka az ajkamra tapadt, mindezt úgy, hogy én nem is akartam igazán. Millió és egyszer kért bocsánatot, de ez nem olyan dolog, amire az ember rábólint, és azt mondja, hogy oké, de ne forduljon elő többször! Grr, mérges voltam. És ezt nem lehetett elintézni néhány kedves szóval.
Úgy startoltam kifelé a stúdióból, mintha muszáj volna. Még a munka gondolata is iszonyattal töltött el Xavier mellett, nem csoda, hogy alig vánszorgott el az a néhány óra. Nem alakult valami jól a napom, a Mekiben is legalább tíz percet álltam sorba, annyian voltunk. Arra gondoltam, hogy jól megbosszulom ezt, és átmegyek a KFC-be ebédet venni, de végül mégis maradtam, pusztán a kókuszos pitéjükért, mert az volt Rissa kedvence. Azt kérte, hogy vigyek olyan egészségtelen ebédet, amilyet csak tudok, mert ki akar rúgni a hámból. Nos, nálunk ez a fogalom mostanában a sok gyorskaját és a töménytelen mennyiségű zenét jelentette. Rissa élt-halt Jimi Hendrixért, szóval üvöltött a blues meg a rock. Zúztunk. Amikor végre sorra kerültem, telepakoltattam két zacskót mindenféle zsíros és mirelitből készített kajával, majd egyenesen a központhoz hajtottam. Korábban értem oda, mert nem ebédeltem, de ez nem okozott gondot, simán beengedtek. Ismertek itt, és megszegték a szabályokat, velünk együtt, de egyáltalán nem bántam. Ők se.
Feltoltam a napszemüvegem a fejem búbjára, majd a lépcső felé indultam, mert ha lifttel mentem volna, nagyobb bűntudatot éreznék ilyen sok magas szénhidráttartalmú étel miatt. Így legalább ledolgoztam két szem sült krumplit.
Ahogy kifordultam az egyik emeletről, valaki utánam kiáltott. Hamar felismertem a hangot, Alexa volt az, a központ kisfőnöke, ahogy mindenki hívta és ismerte, de valójában elég nagyfőnök volt. Kedves, idősödő nő, mindenki kedvelte. Nem akartam odamenni hozzá, de tekintve, hogy épp szabályt szegtem, kötelességemnek éreztem. Egy kis csoportot hagyott a háta mögött, hogy elém jöjjön, nagyon izgatottan beszélt, és rögtön a lényegre tért. Szeretne bemutatni valakiknek, csak néhány perc, aztán mehetek is a dolgomra. Egyáltalán nem hallottam ki a hangjából szemrehányást vagy rosszallást – na, ezért éreztem kötelezőnek, hogy váltsak vele néhány szót. Nem volt kedvem bájologni és jópofizni, de sejtettem, minél kedvesebb vagyok, annál hamarabb végezhetek.
Csakhogy amikor odaértünk a csoporthoz, minden a feje tetejére állt. Éreztem, hogy megszédülök, és kicsúszik a lábam alól a talaj. Ő is észrevett engem, és amikor mindenkiben tudatosult, hogy ismerjük egymást, kíváncsian várták a reakciónkat. Az enyém az lett volna szívem szerint, hogy elájulok, de valahogy mégis sikerült ébernek maradnom.
– Macey! – villantotta meg a jófiús mosolyát Josh. – Te meg mit keresel itt?
– De jó, ti ismeritek egymást! – derült fel Alexa. – Akkor be sem kell mutatnom titeket. Macey jött a...
De idegesen közbevágtam, azt sem tudtam, mit csinálok, egyszerűen csak el akartam tűnni, és kitörölni az elmúlt perceket az emlékeimből. Ő nem lehet itt! Ő nem tudhat erről! Ez a világ csak az enyém, egy szent és tiszta oldal, egy olyan bensőséges dolog, ahová még a saját szüleinket sem engedjük be Rissával!
– Jöttem a papírokért, igen – néztem keményen, nyomatékosan Alexára. Okos volt, megértette. – Nagyon fontosak nekem azok a papírok, szóval, rohanok is tovább. Csak... Papírok, igen.
– De, Macey... – kezdte volna Josh, de hátráltam néhány lépést. Sokkal erősebben éreztem, hogy el fogok ájulni. Ez az egész nem lehet igaz!
Hátat fordítottam nekik és rohantam, de hallottam, ahogy Josh még utánam kiált. Meg sem fordultam, csak felemeltem a jobb kezem, ami szabad volt, és intettem, majd kifordultam a folyosóról.
Őrülten dobogó szívvel törtem be nővérem szobájába, és bezártam magam mögött az ajtót. A két zacskót levágtam az asztalra, majd nekidőltem az ajtónak és lecsúsztam a földre. Átöleltem a lábaimat, mert ez a módszer általában segített abban, hogy lenyugodjak. Rissa is felállt az ágyáról, és letérdelt elém. Félretűrte a hajamat az arcomból, és várta, hogy meséljek, mert lerítt rólam, hogy valami történt. Hogy semmi sincs rendben.
Hosszú percek teltek el. Nem bírtam szólásra nyitni a számat, pedig szerettem volna. Egyszer csak azt vettem észre, hogy csendben folynak végig a könnyek az arcomon. Nem vettem észre, hogy sírok. Most kezdett enyhülni a szívverésem is, kezdtem magam újra biztonságban érezni. Rissa letörölte a könnyeimet a pulcsija ujjával, aztán mellém kucorodott a szőnyegre. A vállára hajtottam a fejemet, és amint megtaláltam a hangom, beszélni kezdtem.
– Johanna itt van.
Rissa hümmögött.
– És találkoztam vele, pedig nem lett volna szabad. Nem értett semmit... elrohantam. Én sem értek semmit, mi a frászt csinál itt?
– Jótékonykodik. Támogatókat szerez a központ számára.
– Tessék? – felemeltem a fejem a válláról, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Erről beszéltek itt már napok óta. Lehet, hogy azt nézed ki belőlem, hogy egy szobanövény értelmi szintjén állok, de odafigyelek mindenre. Tudtam, hogy jön valami híresség, de fogalmam sem volt róla...
Meg sem bírtam szólalni. Haragudtam Joshra. Haragudtam rá, pedig tudtam, hogy amit tesz, az csodálatos dolog, de dühös voltam, hogy találkoztunk. Nem akartam, hogy itt legyen, hogy bármit is tudjon, hogy a részese legyen. Miért kellett neki pont ma, pont ide jönnie? Miért ilyen rohadtul igazságtalan az élet?
– Ne sírj.
– Nem sírok – szipogtam.
– Csak könnyezel.
Megint eltelt egy kis idő. Nem tudom, mennyi. Próbáltam nem gondolkodni, csak vegetálni a sötét, magamnak alkotott érzelmi lyukban, ahová régen sokat jártam. Csend volt, és csak a gyorskaja tipikus olajszagát éreztem.
– Talán beszélned kellene vele erről – szólalt meg nagyon halkan Rissa.
– Szó sem lehet róla! – néztem rá keményen. – Te hozzám tartozol. Ez a világ hozzám tartozik. De ő nem.
– Nem is fog, ha...
Bla-bla, erre a szövegre most aztán végképp nem volt szükségem.
– Ne kezdd te is! Nem akarok tőle semmit, hát nem érted? Pusztán egy kis szexet szerettem volna, semmi többet. De ezt semmiképp, ami most van! Neki nem lehet köze ehhez, neki nem lehet köze hozzánk, nem érted? Hát nem érted? – és újra elsírtam magam.
Még azt sem tudom, hogy hogyan szedtem össze az erőmet ahhoz, hogy felálljak és hazamenjek. Minden olyan sötétnek és lehetetlennek tűnt. Láttam a nővéremen, hogy nem szívesen enged el, és hogy talán még mondana is valamit, de most én voltam az, aki nem akarta hallani. Aki nem akart semmit sem hallani.
Később, amikor az ágyamban feküdtem, és a történteken lamentáltam, rájöttem, hogy azért reagáltam ilyen hevesen, mert beijedtem. Mert rettenetesen begyulladtam, hogy ebből a dologból több lesz, több lehet, mint amit a lelkem el bír viselni. Nekem nem kellett pasi! Nekem nem kellett szerelem. Nem hittem benne. Egyszerűen sosem hittem el, mondjuk, igaz, hogy nem is ismertem olyat, akibe beleeshettem volna. Szörnyű kórképet tudok felmutatni szerelemből. Mindig a rosszat választottam, akivel nem volt köd, aki nem is érdekelt igazán, aki elhagyott, vagy akit én hagytam el végül. A szerelem baromság. A legnagyobb reklám, ami a világon létezik. Úgy hülyítik vele az embereket, ahogyan csak akarják, és én nem fogom bevenni ezt a maszlagot. Hamupipőkét, Csipkerózsikát meg az összes többi ilyen baromságot is utáltam. Persze, amikor kislányok vagyunk, jó hinni a hercegekben meg a hercegnőkben, aztán, amikor felnövünk, rájövünk, hogy az egész egy állati nagy átverés. Nem létezik! Nincsen olyan, hogy örök szerelem. Minden elmúlik egyszer. Az is. Hülyeség az egész.
Sokáig ébren maradtam, és csak bámultam a plafont, ahogy azt Rissánál is tettem mostanság. Nem bírtam aludni, és nem is akartam aludni. Jó volt gondolkozni. Hogy is mondjam? Olykor jólesik rossz dolgokra gondolni. De, persze, relatív az, hogy mi a rossz. Ha mondjuk más szempontból nézem a dolgokat, akkor a ma történtek adtak egy esélyt arra, hogy közelebb kerüljek valakihez, akihez talán közelebb kell kerülnöm. Mert ez van megírva. Azt már régen megtanultam az életről, hogy minden rohadt dolog szándékosan történik. Ha találkozol valakivel, vagy éppen nem találkozol valakivel. Ha megcsókolnak. Ha rád mosolyognak. Ha hazudnak, ha elhagynak, ha énekelnek neked, vagy könnyekre fakasztanak. Minden számít, hogy mikor és kivel vagy, vagy hol nem vagy, hogy mit csinálsz, hogy mikor csinálod és hogyan csinálod, csak később jössz rá. Hány olyan történetet tudnál mesélni, ami úgy kezdődött, hogy: ültem a buszon, és láttam egy férfit? Sétáltam az utcán, és találkoztam azzal a nővel? Rengeteget. Mindenkinek megvan a saját története, és mindenki története szándékos. Ki tudja? Az is lehet, hogy az enyém éppen az, hogy ültem a rádióban, és nem tudtam megmondani egy srácról, hogy kicsoda. És az is lehet, hogy úgy folytatódik, hogy ez a srác bepillantást nyert a legbelsőbb világomba, ahonnan ki akartam üldözni.
Nem tudom. Meglehet, hogy egy nap majd ezt fogom mesélni az unokáimnak: minden akkor kezdődött, amikor azt hittem, hogy vége van.
Lehet, hogy ez az élet, amit mi élünk, nem is olyan rossz? Egész elviselhető, ha van melletted valaki?
Erre sem tudom a választ. De lázasan kutatom.