És mégis figyelek rád... - VIII.

Sziasztok!

Nem csalas, nem amitas, meghoztam a kimaradas miatti kovetkezo fejezetet. Nos, mit is mondhatnek rola? A jelige: egy csajos nap. Ez megint olyan atvezeto fejezet, ne varjatok nagy akciot, de a kovetkezorol mar annyit elarulhatok, hogy a Xavier fanok orulni fognak. :D

Igertem, hogy a kommentelok kozott kisorsolom a kovetkezo fejezetet, mivel jelenleg nem tudok postai dolgokat bonyolitani. Nos, kernek szepen egy email cimet Sweet Destinytol. Ha nem publikus, akkor kerlek, irj nekem a nilla@citromail.hu cimre. Ez a kis jatek ennel a fejezetnel is fennall :)

Jo olvasast a fejezethez, koszonom a kommentjeiteket, valaszoltam is rajuk!

N.

VIII.

Zene:

 COLDPLAY - Viva La Vida

                         "Be my mirror, my sword and shield,

                                          my missionaries in a foreign field..."

Úgy ugrottam ki a Fiatból, mintha kötelező volna, és futólépésben tettem meg az utat a parkolótól a központ bejáratáig. Liftre se vártam, felszaladtam a lépcsőkön, mert minél hamarabb a testvéremnél szerettem volna lenni. Mára datáltam magamban a csajos napunkat, és minél hamarabb indulni akartam – erről pusztán még csak Rissa nem tudott. Kivágtam az ajtót, ahogy a szobája elé értem, de ő fel sem nézett a könyvéből. Simán tudta, hogy én vagyok az.
– Szia! Figyelj, egy überfontos küldetésen kell most részt vennünk. Úgyhogy, öltözz fel.
Végre rám nézett, de a könyvet nem csukta be. Hát, elég rosszul áll a szénám a Rissa VS. Macey versenyben.
– Otthon hagytam a pisztolyomat – jegyezte meg teljesen komolyan, amitől nevetnem kellett. Éppen humoránál volt, és ez jó jel!
– Nem baj, nálam van tartalék. Na, gyere, el fogunk késni! – noszogattam. Tudtam, hogy nem fogunk, mert még egy óránk volt a fodrászig, a többiekhez, a kozmetikushoz és a manikűröshöz pedig csak utána van időpontunk. (Tudom, hogy nem a legésszerűbb ebben a sorrendben, de csak így tudtak időpontot adni.) Aztán vásárlás, amíg meg nem fájdul a lábunk a sok sétálástól! Hetek óta erre vártam.
Rissa kinézett az ablakon, és megrázta a fejét. Erre az eshetőségre is felkészültem, magamban elég sok dolgot lerendeztem idefelé. Előálltam azzal az adu ásszal, hogy sikerült asztalt szereznem Channing Tatum éttermébe, amiből kettő létezik országszerte, és egy pont a mi városunkban. Rissa évek óta odáig meg vissza van a fazonért, és eddig csak egyszer sikerült eljutnia a Saints and Sinners nevű helyre, mert mindig annyian voltak előre bejegyezve. Nem mondom, hogy nekem könnyű lett volna helyet találni, néhány napig őrülten telefonálgattam, és bevetettem minden rádiós ismeretségemet, de volt asztalunk. Erre már a nővérem szeme is felcsillant, és becsukta a könyvét. Hála az égnek! Lassan felállt az ágyról, miközben végig úgy méregetett, mintha azt várná, hogy melyik pillanatban mondom azt, hogy csak vicc az egész. De eszembe sem jutott ilyesmi mondani.
Miután kitalálta, hogy mit vegyen fel – szörnyen sokáig tartott, sokkal tovább, mint régen – elindultunk. Ahogy elértük a központ fotocellás ajtaját, Rissa lecövekelt egy pillanatra, de hamar erőt vett magán, és halványan még el is mosolyodott, amikor a szél belekapott a hajába. Egyébként meg olyan volt, mint egy kisgyerek, aki Disneylandbe tévedt, és azt sem tudja, hogy Mickey Egeret vagy Scooby Doo-t nézze inkább. Meg sem tudom mondani az időpontját, hogy mikor járt kint utoljára. Eszeveszett régen, az biztos.
Miközben átkocsikáztunk a városon, Rissa „rátapadt az üvegre”, hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt. Ez nem volt újdonság, általában így történt, szóval nem vettem a szívemre. Mikor néhány forgalmi dugóval később leparkoltam a szépségszalon előtt, bezzeg rám emelte azokat a veszélyesen kék szemeit! Gyilkos nézéssel rendelkezett.
– Csak nem gondolod, hogy ilyen hajszerkezettel megyünk a Saints and Sinnersbe!
– Én teljesen rendben vagyok – jegyezte meg, amitől nevetnem kellett. Hát persze, hogy kettőnk közül csak az én külsőm szorult polírozásra!
Azt szerettem ebben a szalonban a leginkább, hogy amellett, hogy a legmodernebb technikákat használták, a stílust azonban meghagyták tipikus, húsz-harminc évvel ezelőttinek. A csempézett fal mellett, hosszú sorokban álltak a hajszárítóburák, a hajmosók, a fodrász- és tükörpultot pedig nem szakította meg semmi, rohadt jól nézett ki. A fodrászom, akihez évek óta járok, Esther, régi jó ismerősként üdvözölt minket. Félve pillantottam Rissára, mert nem tudtam, hogy hogyan fogja kezelni a hirtelen kialakult helyzetet, a környezetváltozást, de rá sem ismertem arra a nőre, aki mellettem állt. Köze sem volt a zombihoz, akit hónapok hosszú sora óta látogattam, majdnem minden egyes nap. Az arca kipirult, a szeme csillogott, és lerítt róla a lelkesedés. A látvány melengette a szívemet. Féltem, hogy sikítozva fog elrohanni, de eddig tökéletesen helyt állt, sőt még annál is klasszabb volt! Viszont beszélni nem beszélt sokat, még akkor sem, amikor az egymás mellett lévő székekben ültünk, és a csajok a hajunkat mosták, majd vágták, majd szárították. Pedig mindannyian tudjuk, hogy aki beül egy fodrász székébe, legyen az nő, férfi, idős vagy fiatal, beszélnie kell a hajvágójával. Ők egyszerűen képtelenek csendben dolgozni! De a középkorú, bár elég fiatalnak látszó nő megtett mindent, és néhány vicces megjegyzést sikerült előhúznia Rissából. Olyankor dőlt a nevetéstől, én pedig hihetetlenül, hihetetlenül boldog voltam.
– Figyelj csak – hajolt közelebb hozzám aztán később, amikor már a kozmetikusszobában feküdtünk. Vártuk, hogy hasson az arcunkra rakott különleges pakolás, aminek elfelejtettem már a nevét, és regenerálódtunk a gyantázás után. Egyszerre sikítottunk tőle Rissával, poénos volt. Meg persze fájdalmas is.
– Hmm?
– Szeretnék tudni néhány dolgot – suttogta. Nem tudom, talán félt, hogy a kozmetikusok meghallják, és kiteregetik a mi bizalmas dolgainkat. Bennem ilyesmi fel sem merült, de benne igen, és ezt tiszteletben tartottam.
– Most?
– Hát... aha. – Egy kis szünet. – Nem mesélted el, hogy milyen volt... Tudod... Vele... Pedig be nem szokott állni a szád.
– A tied meg állandóan mintha össze lenne ragasztva!
Csipkelődtünk. Pont úgy, ahogy az igazi, egészséges testvérek szoktak. Egek, hogy az ilyen hétköznapi dolgok mennyire hiányoztak már az életemből! Olyan régen nem volt már bennük részem, hogy el is felejtettem, mennyire vágyom rá.
– Tudod, nyugodtan kimondhatod a nevét. Nem titkos, vagy ilyesmi.
– Nem hívhatnám inkább... – harapta be a száját. – Johannának?
– Tessék? De ugye, tisztában vagy azzal, hogy igazából nem nőnemű?
Nevetett, én pedig vele nevettem, és minden olyan jó volt. Persze, tudtam, hogy nem jött rendbe minden. Hogy valószínűleg holnap minden visszaáll a régi kerékvágásba. Hogy a gondok továbbra is gondok, de jólesett mindezt elfelejteni. Csak úgy élni, mintha az lenne a világ legjobb dolga.
Mindemellett, a nap további részében, egész végig, kivétel nélkül, Rissa Johannának nevezte Josht. És nekem is annak kellett, mert állandóan csúnyán nézett rám, amikor kiejtettem az igazi nevét. Johanna! Tejóég. Azzal érvelt, hogy higgyem csak el, hogy milyen kiélezett körülötte a helyzet, ő aztán tudja, mert olvas újságot, néz tévét, és netezik is napi szinten. Bezzeg én! Tisztára el vagyok maradva, csak a rádió érdekel, meg a Twitter. Ez egyébként nem volt igaz, ki is kértem magamnak. Azt válaszolta, hogy dehogynem igaz, meg szokta nézni, hogy miket írok ki (!), és sokkal többet foglalkozom azzal, mint akármi mással. A válaszom az volt, hogy ő meg sokkal több időt tölt kémkedéssel, mint kellene. Ekkor már Saints and Sinnersben ültünk. Be kell vallanom, nem méltatlanul olyan sikeres. Kellemes hely, és a szakácsuk egy zseni! Miután Rissa körbejárt a helyet, és jól megnézett magának minden nyilvános zugot (még a konyhára is bekéredzkedett, de nem engedték), újra „Johannára” terelte a szót. Csak telefonon meséltem neki, hogy el fogunk tölteni együtt egy napot, és ezt is csak az utolsó pillanatban mondtam el, pont azért, hogy az ilyen helyzeteket elkerüljem. Elég rajta egyszer is túlesni!
Rissa tudni akarta, hogy milyen motorja van, hogy milyen ruha volt rajta (? – egyébként kockás ing, fehér póló és farmer), meg hogy milyen az illata, és mit rendelt az ebédnél. Nem tudom, számítanak ezek a részletek egyáltalán bármit is? Szerinte igen. És megint gondolt valamit, amit nem kötött az orromra, ez szörnyen idegesített. Addig faggattam, míg végül kinyögte, hogy ő több dolgot sejt e mögött, mint amit én elárulok. Részben igaza volt. Úgy döntöttem, hogy nem hallgatok tovább, egy életem, egy halálom, előállok az igazsággal.
– Megkívántam.
Rissa pont a szájához emelte a poharát, amikor kimondtam, de aztán gyorsan vissza is rakta az asztalra. Elkerekedett a szeme. Nem attól, hogy őszintén kimondtam, vagy hogy erről a témáról beszélek vele, számtalanszor megesett már köztünk. A nővérek az ilyesmit megtárgyalják, nem? És különben is, ennél jóval szaftosabb dolgokról is volt már köztünk szó.
– Komolyan?
– Szerinted viccelődöm?
Megrázta a fejét, majd vett egy nagy levegőt, és folytatta a kihallgatást.
– És ő?
– Fogalmam sincs. Tudod, ő a jófiú... Olyan tiszta, meg...
– Gondolod, hogy a jófiúk nem szeretik a szexet?
– Dehogy! Csak ő annyira más. Nem az a típus, aki nyíltan flörtöl egy lánnyal, ő mindenkivel olyan aranyos, tudod, cuki meg ilyenek. Nem nézem ki belőle, hogy...
– Hogy egy állat az ágyban? Pedig általában az ilyen típusú srácok... – Elharapta a mondat végét. – Szóval te nem vetted rajta észre?
– Nem... nem tudom, mert nem ismerem még annyira. Xavierre elég egy pillantást vetnem, mert rá van írva az arcára, és ő direkt igyekszik olyan helyzetbe kerülni velem. De Jos... Izé, Johanna, fogalmam sincs, mit gondol.
– Ez két dolgot jelenthet. Vagy nem vagy rá hatással, vagy tényleg ilyen tiszta típus. Melyiknek örülnél inkább?
Meglepett a kérdés, eddig fel sem merült bennem. Túlságosan elfoglalt voltam azokkal a vállakkal... karokkal... ajkakkal...
– A másodiknak, természetesen, de nem fogom letámadni!
– Nos, pedig tudod... Akármit csinálsz, akárhová bújsz, akárkivel vagy... A vágy az vágy marad.
– Oké, és szerinted mit tegyek? Álljak elé, és mondjam azt, hogy „Helló, van kedved eltölteni velem egy vad éjszakát?” Esetleg jobb lenne, ha áthívnám magamhoz, és fehérneműben nyitnék ajtót? Ugyan! – Az is lehet, hogy többet nem látom, tettem hozzá magamban.
Rissa felnevetett.
– Nőből vagy. Kreatív vagy. Ha igazán érdekel, kitalálod.
Ezzel a mondattal csak az volt a baj, hogy óriási lavinát indított el bennem. Gondolatok, mocskos gondolatok halmazát, és amint ráléptem erre a buja ösvényre, nem kerültem le róla. Hiába próbáltam elfoglalni magam a ruhákkal, miközben Rissa ki-be sétált a próbafülkékből, mindig más ruhakölteménybe bújva, én csak arra tudtam gondolni, hogyan kerülne az majd le rólam. Őrület, mi? Egy fiú és egy lány találkozása képes megteremteni a szikrát, de két lány beszélgetése a fiúról, képes fellobbantani azt.
Utáltam magam, amiért azon agyaltam, hogy írok Joshnak egy üzenetet, és utána jól megrontom az ártatlan lelkét, végül mindig letettem róla. Nem leszek erőszakos, nem fogok nyomulni, elfogadom, hogy mit hoz a jövő. Ha találkoznunk kell, akkor fogunk is, és majd jön, aminek jönnie kell. De ha nem... akkor sajnos így jártam.
Az egyetlen probléma az volt a gondolatmenettel, hogy a testemet nem sikerült megnyugtatnia. Rissa szavai jártak folyamatosan a fejemben: akármit csinálsz, akárhová bújsz, akárkivel vagy, a vágy az vágy marad.
Most is milyen mocskosul igaza volt!