És mégis figyelek rád... - VII.

Sziasztok.

Tudom, hogy magyarazattal tartozom amiert eltuntem es nem volt friss, de ne aggodjatok, minden rendben mar, csak egy kis pihenon voltam. A frissek elmaradasaert karpotollak titeket, nemsokara felteszem az kovetkezo reszt is.

Az elozo fejezetekhez kapott kommenteket koszonom szepen. Meg nem volt idom valaszolni rajuk, de meg fogom tenni. A sorsolásban egy kicsit alakitottam, nem konyvjelzot sorsoltam, hanem a kovetkezo fejezetet. A nyertes pedig: Daydreamer. Kernek szepen egy email cimet, ahova kuldhetem.

Bocsanat a kesesert, meg hogy nincsenek ekezeteim, de a fejezetben termeszetesen vannak. Jo olvasast:

Nilla

VII.

Zene:

U2 – Beautiful Day

                               "It's a beautiful day, don't let it get away..."

Szombat reggel Josh tíz perccel hamarabb érkezett, mint amit megbeszéltünk. Szerencsére már kész voltam, így nem okozott gondot a korábbi indulás. Amint megcsörrent a telefonom, már kaptam is magamra a pulcsim, és kanyarítottam a vállamra a táskám, hogy ne várassam sokáig. Aztán, ahogy kiértem az utcára, megláttam, hogy a parkoló járgánya mellett szobrozik, napszemüvegben, telefont tartva a kezében. A járgánya mellett, ami nem négykerekű volt.
– Azt nem mondtad, hogy motorral jössz! – mondtam hirtelen, köszönés helyett.
– Nem kérdezted – vigyorgott.
– Kizárt dolog, hogy felülök mögéd. – Egyre csak ráztam a fejem, ő meg egyre csak mosolygott. Szerencsére, nem gyorsasági motorja volt, hanem ilyen hogyishívják, az a kényelmesebb, lassabb fajta. Na, nem mintha, ez megnyugtatott volna. Életemben egyszer ültem motoron, a gimiben egy akkori vagány csávó mögött, és az történt, hogy az egyik kanyarban elvágódtunk. Az én karom eltört, ő viszont sértetlenül megúszta. Josh a zsebébe csúsztatta a készüléket, és felém nyújtott egy bukósisakot. Hátráltam egy apró lépést, egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy felüljek oda.
– Két éve vezetem Sallyt – mondta ekkor Josh, megérezve a problémámat, sokkal kedvesebb, bizalmasabb hangon. – És soha, egyetlenegyszer sem esett bajunk.
– De én... – ja, de én nem akartam elmondani, hogy hogyan jártam régebben. Egyáltalán semmit nem akartam mesélni a múltamról, senkinek, nem szeretem, amikor az én szennyeseim között turkálnak. Vagy sajnálnak. Ami elmúlt, az elmúlt és kész, nem tudunk mit tenni már, így foglalkozni is felesleges vele. – Én csak...
Hosszan nézett rám, egyenesen a szemembe, úgy várta a válaszomat. Viszont az nem jött ki a torkomon, egyetlen hang sem jött ki onnan.
– Oké. Akkor megmutatod, hogy hol találom a garázst? Nem szívesen hagynám itt az utcán.
Bólintottam, azután elindultam a garázs felé, ahol a Fiatom is parkolt, és közben nem szóltam egyetlen szót sem. Mit mondhatnék egy ilyen helyzetben? Kösz? Az olyan sablonosan hangzana! Vagy azt, hogy nyugi, itt biztonságban lesz, nem raboltak innen már öt éve? Ugyan! Megálltam a kis piros kocsim mellett, és vártam, hogy beszálljon, de most meg ő cövekelt le.
– Ezt komolyan mondod? – kétkedő mosoly játszott az ajkán.
– Igen. Én vezetek.
– Mi lenne, ha busszal mennénk?
Kicsit meglepetten néztem rá, mire elmagyarázta, hogy nincs semmi baja a tömegközlekedéssel, pusztán azért nem használja, mert lassú. És mert odáig meg vissza van Sallyért. Elővett a zsebéből (! – mi lehet még ott?) egy kék-fehér sapkát, aztán feltette a napszemüvegét, így még én sem ismerném meg. Amíg elértünk a buszmegállóhoz, a motorjáról kérdeztem, és egy nem várt pillanatban sikerült hozzátennem, hogy köszönöm, hogy lemondott a használatáról a kedvemért. Nem firtatta az okát, szerencsére. Utána én kérdeztem meg, hogy mi baja a kis piros kocsimmal, mire humorosan megjegyezte, hogy szereti magát férfinak érezni. Aha! Biztos azért mondta, mert kikötöttem, hogy én vezetek. Vicces volt, de azért mégiscsak, férfiak...
Két busszal meg egy metróval juthattunk el a forgatás helyszínére. Néhányszor páran felénk fordultak, amikor Josh zárt térben levette a napszemüvegét, de egy nagyon szerény fiatal lányon kívül senki sem szólított meg minket. Ennek valahogy örültem, jó volt kerülni a feltűnést.
Legalább három éve, amióta megvolt az autóm, nem buszoztam és metróztam, de most, ahogy ott zötykölődtünk egymás mellett, felébredtek bennem az emlékek. Jólesett a sulis éveimre gondolni, meg arra, hogy hány buliból is jöttünk haza hajnalban. Meg hogy ki, hányszor és melyik tömegközlekedési eszközön hányta el magát. Valószínűleg Josh is hasonlóra gondolhatott, mert fel is hozta a témát, aztán kezdődött a sztorizgatás. Egyet én meséltem, egyet ő, aztán röhögtünk. Általában csak bulik utórezgéseiről, késésekről meséltünk, semmi nagyon személyes. Legalább ezer éve nem éreztem magam ilyen jól senkivel, a nővéremet leszámítva. Mert vele még akkor is jó volt, ha éppen zombit játszott, szerettem mellette lenni.
Mire odaértünk a stúdióba, ahol forgattak, úgy éreztem magam, mintha ezer éve ismernénk egymást. Volt idő, amikor emiatt lelkiismeret-furdalást éreztem volna, de az nem most volt. Először Josh bemutatott a rendezőnek meg néhány színésznek, akik közül, ciki nem ciki, senkit nem ismertem. Később megnyugtattak, hogy ez azért van, mert direkt ilyen arcokat kerestek direkt ezekre a szerepekre, kivéve persze Josht, aki annyira állat volt a Detentionben, hogy kötelező jelleggel kellett felkérni. Nem én fogalmaztam így, én ilyet sosem mondanék, idéztem őket. Megjegyzés magamnak: meg kell néznem a Detentiont!
Ezután az következett, hogy körbejártuk a helyszíneket: szobáról szobára haladtunk egy lakásban, amelyet a filmbéli banda bérel, majd a főszereplő lányok szobáit néztük meg (testvérek), és így szépen sorban, az összes beltéri helyszínt. Josh közben folyamatosan arról szövegelt, hogy forgatnak még egy klubban, egy bevásárlóközpontban (?), meg rendes lakásoknál, persze, amelyeknek csak a külsejét kölcsönözték a díszletbéli helyekhez. Ittam minden szavát és a látványt, teljesen beszippantott a filmes világ.
Mire körbejártunk mindent, dél lett. Ami, ugye, azt jelenti, hogy... ebéd. Viszont a filmeseknél ez nem úgy van, mint ahogy én képzeltem: nem akkor mennek ebédszünetre, ha dél van, vagy korog a gyomruk. Akkor mehetnek, ha a felvételek és az idejük engedi. Általában a forgatáson esznek, műanyag tányérokból és papírzacskókból, sokszor még egy rendes asztalhoz sem tudnak leülni. Ez azért elég ramaty lehet! Én például, ha egy nap nem tudok úgy enni, ahogy szoktam, teljesen kikészülök. Felborul minden a szervezetemben, kedvtelen és ingerlékeny leszek, pusztán azért, mert megfosztottak a nyugis, elmélkedős, csendes ebédidőmtől. Az kell az embernek! Akkor tud mérlegelni, és persze enni, ami fantasztikus dolog! Tisztában vagyok vele, hogy általában egészségtelen ételeket fogyasztok, mindent túlfűszerezek és esténként eszem, ami nem ajánlott, mégsem tudok lemondani ezekről a szokásaimról. Szeretek enni, és a szüleimnek hála – legalább valami jó dolgot is alkottak az életben – olyan az alkatom, hogy nem látszik meg rajtam. Köszönöm, Istenem!
Ketten indultunk Joshsal ebédelni, mert a többiek már vagy leléptek, vagy pedig nem jöhettek, mire előkerültünk a díszletek közül. Arra kértem, hadd ajánljak én egy kis éttermet, mert ismerek a közelben egy nagyon hangulatos helyet. Mikor odaértünk, akkor pedig kiderült, hogy ő is járt már itt, noha nem túl sokszor, mert inkább egy stúdióhoz közelebbi helyet szokott választani, az idő miatt.
Elfoglaltunk egy a fal mellett lévő kis asztalt, és amíg én szinte belebújtam az étlapba, Josh fel sem emelte az övét.
– Csak nyugodtan – néztem rá a kartontáblás papírlap mögül. – Bebizonyítottad, hogy úriember vagy, szóval nyugodtan mélyedj bele.
– Hát, tudod – egy percig sem tűnt úgy, mintha zavarba hoztam volna. – Nem az a nagy dolog, hogy valaki bebizonyítsa, hogy úriember. Hanem az, hogy az is tudjon maradni.
Elismerően bólintottam. Ez már tényleg jóval több annál, mint amit valaha is feltételeztem róla!
– Igaz. De mi lenne, ha az ebéd idejére ezt most kicsit felrúgnánk? Aztán te lehetsz újra Sir Anthony Hopkins.
– Na, ő tényleg talpig gentleman!
– Csak azért mondom, mert nehogy emiatt a dolog miatt fogd vissza magad. Úgy értem... Rendelj egy csomó ételt, ha az esik jól! Egyél puszta kézzel, bár, utána azért mosd meg. Engem tényleg nem érdekel az etikett, legalábbis... ha ebédről van szó.
– Akkor kajacsatázhatok is? – Tette le a kezét az asztalra, aztán közelebb hajolt hozzám. Most először merült fel bennem a gondolat, hogy kacérkodik, flörtöl velem, és ez régóta először (általánosságban értve, bárki részéről, bár Brad Pitt az örök kivétel), nem töltött el kellemetlen érzéssel. Ez a fiú, nem túl feltűnően, de határozottan művelt velem valamit! És jó volt!
– Nem ajánlom. – Kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Azt csakis kevesebb ruhában a jó, és itt túl sokan vannak.
Az arckifejezése elárulta, hogy megdöbbent. De azt is, hogy tetszett neki a válaszom. Most gondoltam rá elsőként, hogy ezzel a sráccal nemcsak beszélgetni lenne jó.
A kérdéses pillanatnak a pincér betoppanása vetett véget, mindketten hátrébb hajoltunk, és a kanyar előttről folytattuk a beszélgetést. Megkérdezte, hogy tudok-e főzni, és rávágtam, hogy természetesen, sőt imádok főzni, és ami még meglepőbb: enni is. Ezen tényleg még inkább ledöbbent, és elkezdtünk játszani egy olyan játékot, amíg a pincér kiért a rendelésünkkel (az előbb csak az italokat hozta, és az étlapokat vitte), aminek az volt a lényege, hogy egészségtelenebb, olajosabb és fűszeresebb ételt kellett mondani, mint ahogy a másik tette. Én nyertem, de csak azért, mert az anyai dédnagymamám magyar származású volt, és a főzési tudományát továbbadta a nagyinak, akitől pedig én tanultam el. Miután ezt elmeséltem Joshnak, le is tárgyaltuk, hogy egyszer főzök egy tradicionális magyar vacsit, és meghívom. Nem akartam a családomról mesélni, egyáltalán, keveset sem, de kapcsolódott a témához, és kicsúszott a számon.
Egyébként elbeszélgettünk, elnevetgéltünk, de többet nem eveztünk veszélyes vizekre, azaz egyáltalán nem flörtöltünk egymással. Mégis nehéz volt kiverni a fejemből! Josh helyes, kívánatos férfi, de semmi több. Nem fűztek hozzá komoly érzelmek, pusztán testi vonzódás.
Amikor kijöttünk a vendéglőből, néhány fénykép kattant, majd a fotós el is tűnt a szemem elől, mire akaratlanul húzódtam közelebb Joshhoz. Lehet, hogy neki már fel sem tűntek az ilyenek? Én biztos nem tudnám megszokni.
Ahogy visszaértünk a stúdióba, Frank, a rendező, felajánlotta, hogy kipróbálhatom, milyen a kamera előtt is állni, nemcsak mögött. Ez az, amit világ életemben utáltam, és Frank szakértő szeme rögtön kiszúrta. Az asszisztensek gondjaira bízott minket, aztán rohant is tovább, mert le akart forgatni valami furgonos jelenetet. Frank az első pillanatban látta rajtam, hogy nem vagyok vevő az ötletre, Josh viszont unszolt tovább. Nemet mondtam, és újra nemet mondtam, viszont abba beleegyeztem, hogy a hangom rajta legyen a felvételen. Egy olyan szobába mentünk, csak ketten, amiben nem volt semmi, a fehér falakon meg a kamerán kívül. Én beálltam a gép mögé, Josh meg bekapcsolta és elindította a felvételt, majd szembeállt velem és a készülékkel.
– Nos, akkor most csináljak hülyét magamból? – kérdezte ártatlanul, édesen, és megvonta a vállát.
– Nem kell. Játssz szerepet. Mutass valamit! Frank azt mondta, a felvételeket csak én kapom meg, szigorúan titkosan kezelik majd, és küldik ki nekem.
– Fogadni is mernél erre?
– Igen. Összekulcsoltuk a kisujjunkat és megráztuk, ez egy ősi szokás, a bizalom jelképe.
– Komolyan? – nevetett.
– Aha – a kamera képernyőjén keresztül néztem őt, nem egyenesen. Ő pedig az objektív közepébe nézett, azaz olyan volt, mintha egyenesen a szemembe pillantana.
– Megjegyzem, köszi.
– Na, akkor nem mutatsz semmit? Egy csomó filmben szerepeltél.
– De sosem beszéltem magamban! Partnerem mindig volt.
– Most is van. Csak nem a kamera azonos oldalán áll.
– Így egy kicsit nehéz dolgom van... – Nem tudom, mire akart kilyukadni, de nem mondta meg őszintén, csak kötötte az ebet a karóhoz. Pedig nincs birtokában olyan módszernek, amivel átállíthatna a „sötét oldalra”. Én más vagyok. Én nem keresem a lencséket, kerülöm őket.
– Színész vagy. Improvizálj!
És Josh tényleg improvizált: vigyorogva összevissza hablatyolt, eljátszott egy csomó szerepet (egyedül!), általában egyszerre két karaktert is, én pedig felvettem az egészet, miközben potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Hiába tudtam, hogy jó színész, hogy jó színésznek született, mégis elcsodálkoztam, hogy mennyire jól mutatott a képernyőn, mennyire imádta a kamera. Hogy is mondjam... ragyogott. Nem volt sem unalmas, sem zavart vagy közhelyes, amilyen én lettem volna, vicces volt és nagyon megkapó.
Bár régebben ezerszer megbántam, hogy hagytam kicsúszni egy véletlen mondatot a számon, most ezerszer is örültem neki.