És mégis figyelek rád... - IX.

Sziasztok!

Szombat van, meghoztam a fejezetet. :D Annyit már elárultam róla a múltkor, hogy a Xavier fanoknak fog kedvezni, de ez így talán mégsem a helyes kifejezés. Ha elolvassátok, rájöttök, miért. :D

Kisorsoltam a következő fejezetes játék nyertesét is, aki nem más, mint Heni! Kérlek szépen, írj rám valahol :))
Köszönöm az előző fejezethez kapott kommenteket, meg akik a korábbiakhoz is írtak, hamarosan válaszolok az összesre!

Jó olvasást a fejezethez, a folytatás jövőhét végén fog jönni.

N.

IX.

Zene:

EXAMPLE - Changed The Way You Kiss Me

                      "I've never been afraid of the wildest fights; not afraid of dying!" 

Hivatalosan is szent volt a béke köztünk Joshsal, néhány pletykalap megírta, és még egy rövid beszámolót is tartottam a forgatási napról a rádióban. Minden visszakerült a helyes vágányra, lassan, de biztosan elcsitult az ügy körül a vihar, és ennek baromira örültem. Egyedül Xavierrel nem voltak továbbra sem rendben a dolgok, még mindig duzzogott. Rettenetesen zavart. Még az adásunk sem volt olyan, mint azelőtt.
Számtalanszor próbáltam a közelébe férkőzni, hogy megbeszéljük, de elmenekült előlem. Aztán én sem forszíroztam tovább, mert úgy voltam vele, hogy nem fogok a végtelenségig futni utána. Ha meg akar sértődni, tegye, mit bánom én! De akárhányszor ránéztem a búvalbélelt ábrázatára, fojtogató, képzeletgombóc szorult a torkomba. Mondtam már, hogy az érzelmekre mindig odafigyeltem, azzal sosem játszottam, és afelől semmi kétségem, hogy Xav komoly érzelmeket táplál irányomba. A francba, hogy megint a jó szívem miatt járok pórul!
Munka után elhatároztam, hogy kibékítem. Valahogy megpróbálom visszaállítani a mérleget a megszokott, régi állásába, mert ez így szörnyű volt. Bár általában a falra másztam a poénjaitól, most mégis üres volt nélküle a nap. Ki érti ezt?
Pont a lézengőben találtam meg, már indult volna haza. A dzsekijét húzta fel, de elálltam az útját, így nem tudod kimenni.
– Beszélnem kell veled.
– Nem ér rá máskor? Sietek.
– Nem.
Ledőlt a kanapéra, és feltartott karokkal jelezte, hogy várja, mivel állok elő. Hirtelen rettenetesnek éreztem a szituációt, de az, amiben napok óta nyomorogtunk, még rettenetesebb volt.
Leültem mellé, és megkérdeztem, egyenesen, hogy tulajdonképpen mi is bántja. Meglepte a kérdés, mert gondolom, arra számított, hogy térden állva fogok esedezni a bocsánatáért. De én csak tiszta fejjel akartam megbeszélni a dolgokat. Nem akart megnyílni, összevissza magyarázott, és azt mondta, hogy itt, a rádióban nem tud és nem is akar őszintén beszélgetni velem erről a témáról, mert mindenhol figyelnek minket. Ebben nem voltam olyan biztos, de rábólintottam, és hagytam, hadd vigyen be a sűrűbe. Vicces, ha azt gondolja, nem látok át egy ilyen egyszerű próbálkozáson! Úgy álltunk fel a kanapéról, hogy megbeszéltük, elmegyünk ebédelni, és kitárgyalunk mindent. Rögtön visszatért az az ismerős, kicsit perverz vigyor az arcára. Eléggé kiismerhető volt.
Beültünk egy közeli, olasz (...) étterembe, ahol tésztát rendeltünk, és még ki sem ért a pincér az italainkkal, amikor Xavier már belefogott a mondandójába. Elég mélyről feltörni készült egy óriási ásítás, de elnyomtam magamban.
És akkor ecsetelni kezdte, hogy mennyire megbántódott, nem is azon, hogy Josh felhívott, mert neki aztán tökmindegy, hogy mit művel, hanem azon, ahogyan én reagáltam. Rosszulesett neki, hogy otthagytam őt Joshért (!), és mostanában állandóan olyan furán viselkedem, mintha nem is ezen a bolygón élnék, nem veszem észre azt, hogy ő szenved, és a többi, meg a többi. Hallgattam, becsületemre legyen mondva, még pislogni is alig pislogtam, nehogy annak vegye jeléül, hogy nem figyelek rá. Amikor pedig befejezte, ismertettem az én nézőpontomat, ami abból állt, nagyjából, hogy én nem fogok egyetlen férfi kedvéért sem megváltozni, ha más viselkedést produkálok, mint azelőtt, az csakis magam miatt van, és senki nem birtokolhat, mert senki sem birtokolhat senkit, megvan a magam élete, ahhoz pedig senkinek semmi köze, ezt pedig másokkal szemben is tiszteletben tartom. Próbáltam megértetni vele, hogy ha az ember együtt van valakivel, az még nem ok arra, hogy minden mást felrúgjon, hogy ne törődjön a korábbi életével, hogy mindent feláldozzon a kapcsolat kedvéért. Mert nincs így! Csak két, egészséges ember alkothat egy igazán jó párost, ahol a bizalom a legnagyobb feltétel, meg a tisztelet. Ha nekem bárki azt mondja, hogy ezt és ezt csinálhatod, amikor velem vagy, meg ide és ide mehetsz, meg a többi ilyen emeletes baromság, hát páros lábbal rúgom ki. Hisz nem azért vagyunk kapcsolatban, hogy megváltoztassuk egymást! Xavier eleinte nem nagyon értette, hogy miről szövegelek, ezért próbáltam minél világosabban fogalmazni: ha vele járnék, ez a viselkedés, amit a napokban produkált, nem lenne megengedett. Mert ez annak a jele, hogy nem bízik bennem, hogy ki akar sajátítani, és megszabni az életem méretét. Azt pedig, egyedül csak én tehetem meg. Látszott rajta, hogy nem teljesen erre a válaszra számított, de mással nem állhattam elő. Nyomatékosan megkértem aztán, hogy ha legközelebb bármi ilyesmi történik, akár felhív Josh, akár találkozunk, akár ír egy üzenetet, ne viselkedjen így, mert szörnyen bosszantó.
– Az cseppet sem játszik szerepet, hogy mennyire rohadtul fáj ez nekem?
És láttam rajta, hogy igazat mond. Hogy féltékeny, hogy dühös, mert én nem szeretem viszont őt.
– Xav, komolyan – próbáltam kedves lenni. – Ne okozz bűntudatot nekem ezzel. Mert most azt mondod, hogy ne éljem az életem, mert neked fáj. Kérlek!
– Olyan jó páros lennénk együtt, Macey! Mindenki látja ezt, csak te nem.
Igaza volt; én tényleg nem láttam semmi ilyesmit.
– Ez nem így működik. A szerelem vagy van, vagy nincs.
Elmélyült arccal bólintott, és ebből tudtam, hogy befejeztük a beszélgetésnek ezt a részét, mert valami olyasmit mondtam, ami igazán betalált. Miután megebédeltünk, még elrohantam a mosdóba, mert megittam két palack ásványvizet, és nem voltam benne biztos, hogy kibírom hazáig. Mire visszaértem Xavierhez, meglehetősen furcsa szemmel méregetett újra, de nem mondott semmit, én meg nem kérdeztem rá.
Teljes mértékben ellene voltam, hogy hazakísérjen, mégsem tudtam lebeszélni a tervéről. Mintha visszatért volna az a régi, poénkodós srác, akit kedveltem, rá sem lehetett benne ismerni az elmúlt napok Xavierjére. Ezt jó jelnek vettem, bár nem értettem, mire a változás, hisz alig egy órája törtem össze a szívét. Legalábbis szerinte, ő fogalmazott így, én csak az igazsággal álltam elő, már sokadszorra.
Megköszönte, hogy vele ebédeltem, és elkísért az ajtóig, elköszönt és elindult lefelé a lépcsőn, én pedig a kulccsal babrálva az ajtó felé fordultam, de akkor hirtelen megragadott a könyökömnél fogva, visszafordított magához, és nemes egyszerűséggel megcsókolt. Nem volt valami finom, sokkal inkább szenvedélyes és tüzes, de egyáltalán nem esett jól. Hát még azt sem tudja, hogy a csókolózást nem így kell elkezdeni? Amint kicsit engedett a szorításon – merthogy az ajtóhoz préselt időközben – ellöktem magamtól, és dühösen néztem rá.
– Ez meg mi volt?! – keltem ki teljesen magamból.
– Én azt hittem, hogy te is... Szóval... Annyira mégsem ellenkeztél!
– Mert még levegőt is elfelejtettem venni a döbbenettől! – fenyegetően ráztam a mutatóujjamat felé, de nem tűnt úgy, mintha nagyon megijedt volna. – Ha még egyszer bármi hasonlót csinálsz, esküszöm, hogy megetetem veled a fogaidat.
– Macey! – mosolyodott el zavartan.
– Nincs. Semmi. Macey. Azt ajánlom, hogy tartsd meg a két méter távolságot! – Végre sikerült beillesztenem a kulcsot a zárba, és hangosan vágtam be magam mögött az ajtót.
Barom! Hülye állat! Az egy dolog, hogy jól láthatóan semmit sem tud a csókolózás meg a női lélek rejtelmeiről, de hogy letámad, azzal túlmegy minden határon. Most, ha akarnám, feljelenthetném ezért. Undorodom az olyan férfiaktól, akik kihasználják, hogy ők az „erősebbik nem”, és így próbálják meg elvenni, amit akarnak. Ez szégyen! Nem szabad azt gondolnia, hogy mert hat számmal nagyobb a bicepsze, ő az isten, és azt tesz velem, amit akar. Lehet, hogy gyengébb vagyok, de okosabb is, az fix, úgy tudnám kasztrálni, ahogy csak akarnám, a végeredmény tűnne csak fel neki.
Olyan dühös voltam egész délután, hogy még Rissa előtt sem tudtam leplezni. Nem akartam, hogy emiatt aggódjon, vagy ő is idegesítse magát, de végül kénytelen voltam elmesélni. Egyrészt, mert majdnem felrobbantam a dühtől, másrészt pedig a nővérem kíváncsi volt, és ha ő kíváncsi, akkor rendszerint megszerzi az információt. Legalábbis tőlem.
Nem csalódtam benne egyébként, azt mondta, hogy Xavier egy majom, vegyek egy sokkolót, és ha a közelembe jön, akkor egyszerűen csak vezessek bele egy kis feszültséget. Nem is tartottam olyan rossz ötletnek! Kicsit később, amikor már mindketten lenyugodtunk, elmarháskodtuk az egészet. Óriásit röhögtem, amikor azt mondta, hogy „akkora pofont adnék neki, távoltartási-végzés gyanánt, hogy két napig nem térne magához.” Hát igen. Ilyen volt ő.
Melléfeküdtem az ágyban, bár nehézkesen fértünk el, mégsem csináltunk belőle ügyet. Jó volt így lenni. Együtt bámultuk a plafont, a nem forgó ventillátort, a fehér falat. Aztán, mikor kezdett besötétedni odakint, Rissa megszólalt. Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, mióta csendben pihentünk egymás mellett.
– Johanna keresett azóta?
– Nem – sóhajtottam.
– Hát... – nem fejezte be a mondatot, megtettem én.
– Igen. Ezzel a kérdés eldőlt.
Erre nem nagyon lehetett mit, és nem is kellett felelni. Van ilyen. Számtalanszor előfordult a világban, és elő is fog még, hogy egy nő nem tetszett meg egy férfinak. Vagy éppen fordítva.
Reménykedtem benne, hogy egy icipicit azért felkeltem Josh érdeklődését. Szerettem volna, ha néha eszébe jutok, ha rám gondol. Hogy olyan dolgokat kívánjon velem tenni, mint én vele. Ez a rohadt remény műve, mert én magamtól, nélküle, soha nem gondoltam volna ilyenre. Hisz éreztem, hogy csak sima ismerősök lettünk, mint ahogy bárki mással is az, de a remény mindent átírt, és most eléggé megszívatott. Kiheverem, persze, de azért jó lett volna a közelében maradni. A francba! Miért mindig attól kapjuk meg a figyelmet, akitől nem kellene, és attól kell mellőznünk, akiére vágyunk?